Vállalatirányítási rendszer rugalmasan, az Ön igényei szerint

Ön itt áll:

KezdőlapHírek2014 07. havi hírlevélTech – „Ez a zenéről szól, a valódi zenéről”
Tech – „Ez a zenéről szól, a valódi zenéről”
15 0

Kategória: 2014 07. havi hírlevél

A Pono és a zene felszabadulása

Március közepétől előrendelhető minden idők legtermészetesebb, legtisztább hangú zenelejátszója. Ha hihetünk az előrejelzéseknek és (az egyébként nagyon is meggyőző) médiakampánynak, az „iPod-gyilkosnak” is csúfolt Pono valóban nagyszabású változásokat hozhat a zeneiparba, és forradalmasítva a lejátszási technológiát egy olyan szintre emelheti a zenehallgatás élményét, amelyről álmodni sem mertünk. Kezdjük tehát az elején. Mi is az a Pono?

A folk-, country és a rockzene területén igencsak rangosnak számító Neil Young kanadai dalszerző és zenész fejéből pattant ki az ötlet, hogy dalait eredeti (tehát stúdiófelvételkor hallható) hangminőségben szeretné átadni a rajongóknak. Összehasonlítva a mai digitális formátumú felvételekkel, a bakelit lemezek például – bár igen hamar karcolódtak – kristálytiszta hanggal játszották vissza a felvételeket. Az MP3 formátum ellenben kifejezetten „lebutított”, karcos elektronikus hangzást kölcsönöz a daloknak, amiken sokszor még a fülhallgató silány minősége is sokat ront. Itt jött a képbe Young, hogy a digitálisról ismét analógra konvertálás forradalmával – saját szavaival élve – „felszabadítsa a zenét”.

A Pono (hawaii nyelven: helyes) tehát egy újfajta fájlkiterjesztés, melyet a PonoMusic néven futó kezdeményezés – Neil Young cége és a vele dolgozó coloradói mérnök csoport – már évek óta fejleszt és tökéletesít. Az új formátum megfelelő lejátszásához értelemszerűen új eszköz is szükséges, melyet PonoPlayernek kereszteltek az alkotók. A lejátszó piacra dobását eredetileg 2013-ra tervezték, azonban idén márciusban még mindig 800 000 dollár hiányzott a gyártás megkezdéséhez. Végül a nagy népszerűségnek örvendő Kickstarter oldal jelentette a megoldást, ahol az érdeklődők gyakorlatilag nem-hivatalos magánbefektetőként tetszőleges mennyiségű pénzt adományozhatnak a szimpatikus ötletek megvalósítására. A projekt meghirdetése után már az első 24 órában 1,6 millió dollár (tehát pontosan a kért összeg kétszerese!) gyűlt össze, ami az alkotók nagy büszkeségére remekül jelzi, hogy nem profi környezetben is van igény a minőségi hordozható zenelejátszásra.

Pono_szövegbe

Ha megvan a lejátszónk, jöhetnek a dalok. Ezeket a PonoMusic.com-ról lehet majd megvásárolni, az oldalon olvasható információ szerint egy album ára 14,99-24,99 dollár között mozog majd. A lejátszó beállításához, frissítéseihez is ez az oldal ad majd segítséget, hasonlóan az Apple által kifejlesztett iTunes médiakezelő program rendszeréhez. Az új formátumot már a legnagyobb lemezcégek is keblükre ölelték, a Warner Music Group, a Universal Music Group és a Sony Music is aktívan dolgozik albumainak konvertálásán. Ésszerű a kérdés, hogy akkor most az összes, valaha megvásárolt zenét ismét meg kell-e vásárolnunk, de a válasz sajnos egyértelmű igen. Bár a PonoPlayer más, hagyományos formátumú fájlokat is lejátszik, az igazi minőségnek ára van, ráadásul a végeredmény abszolút megéri – ígérik az alkotók.Az így zöld utat kapott kis, háromszögletű lejátszók 128 giga tárhellyel (ami 1000-2000 Pono-minőségű dalt jelent, hossztól és felbontástól függően), bővíthető memóriával, LCD-s érintőképernyővel, több színben kaphatóak. A gyártók az első szériát eredetileg 200 dolláros áron szerették volna bevezetni, ebből mára 399 dollár lett. Előrendelés, illetve Kickstarter hozzájárulás esetén azonban „csak” 300 dollárba kerül a hordozható stúdióminőség.

Technikai berkekben már egy ideje beindult a találgatás, hogy vajon a Pono valóban a végét jelentheti-e az iPodok és az iTunes fémjelezte Apple-egyeduralomnak a jó hangminőségű hordozható zenelejátszók piacán. Tény, hogy az mp3 formátumnál nagyságrendileg jobb zenehallgatási élményt biztosítanak az Apple termékek, azonban az analóg-alapú Pono-technika és a maximálisan stúdió minőségű hangzás messze maga mögött hagyja ezeket is. Neil Young úgy nyilatkozott, 2011 nyarán már folytak az egyeztetések Steve Jobs-szal egy esetleges közös fejlesztés ügyében – Jobs is nagy zenekedvelő volt, aki otthon csakis bakelitet hallgatott, nem az iPodját! –, azonban közbejött az Apple alapítójának hirtelen halála. Utólag persze nem tudni, valóban megvalósult-e volna a tervezett együttműködés vagy sem – az Apple cég semmilyen kommentárt adott az ügyben – a Pono csapata azonban többször kijelentette, hogy állítólagos „iPodgyilkos” találmányával nem az almás termékek kiszorítására törekszik.

Neil Young zseniális marketing-húzással teremtette meg az izgalommal teli várakozást a zeneszeretők körében. 2011 nyarán a Bonnaroo Fesztiválon koncertezett, ahol az eseményen fellépő más neves zenészeket ültetett be a Cadillac-jába, majd benyomta a zenét. A Mumford&Sons, vagy a My Morning Jacket tagjai le voltak nyűgözve az elképesztő hangminőségtől, reakcióikat Young videóra vette, majd a Pono oldalán közzétette őket. Sting, Tom Petty, Eddie Vedder és a többiek kisvideói villámgyorsan meghódították az internetet, a zenei média óriása, a Rolling Stone magazin pedig azonnal cikkezni kezdett a témáról. „Az MP3 formátum szívás. Olyan, mintha a zene árnyéka lenne csak.” – állítja a videóban a Red Hot Chili Peppers magyar származású basszusgitárosa, Flea; Elvis Costello pedig így magyarázza a zenei előadóvilág lelkesedését: „Szerintetek Leonardo DaVinci örülne, ha mindenki csak egy fénymásolatot látna a Mona Lisáról?!” Neil Young csak ennyit tesz hozzá: „Ez a zenéről szól, a valódi zenéről.”


  1. Vissza a hírlevélhez
  2. Vissza a hírekhez